Orsolics Zénó sikeres ember, aki bajba jutottakon segít, függőségkezelő, család-rendszer terapeuta, üzleti és megoldásfókuszú coach. Korábban ő maga is megjárta a poklot, súlyos heroinfüggő volt, de valahogy sikerült kikeverednie ebből az örvényből. Tizen- és huszonévesen szerzett tapasztalatai miatt, szinte minden helyzet ismerős neki, amiről a ügyfelei mesélnek.
Mint mondja, teljesen normális, átlagos családban nőtt fel egy pesti lakótelepen. „Kulcsos gyerek voltam. Mindkét szülőm sokat dolgozott. Nekem pedig ki volt adva, hogy menjek haza suli után, és tanuljak. Én pedig ebben a kontroll nélküli létben elvesztem” – foglalja össze kisiklásának kezdeti okait. „Nem szerettem az iskolát. Minden bajom volt önmagammal, szociális szorongásom volt, nehezen tudtam megszólalni, kiadni magamból, ami bennem van. Kreativitás, szociális érzékenység, empátia – amikben én jó voltam, azt az iskola nem osztályozta. Amiben nem voltam jó – a magolás, a matek, fizika, kémia -, azt igen. Én pedig inkább az izgalmakat, a lakótelepi haverokat választottam.”
Édesapja katona volt, eléggé sarkos, kemény embernek írja le Zénó, ráadásul az alkohol erősen jelen volt az életében, egy idő után alkoholista lett. Korán elvesztették egymást. „Ha valaki megkérdezi, mi hiányzott a gyerekkoromból, akkor azt mondom, hogy az apámmal való kapcsolatom. Sok olyan gyerek nő fel, akire azt mondjuk, hogy családon belüli árva. Bár vannak szülei, de mégis magányos gyerek. Én ilyen voltam, annak ellenére, hogy voltak tesóim is. Középső gyerek voltam, és ott jó sokáig el tudtam bújni.” Édesanyja egészségügyi asszisztens volt. Zénó elég sokáig tudott észrevétlenül kallódni, mivel szülei nagyon sokat dolgoztak. Amikor pedig észrevették, hogy gáz van, romlanak a jegyei, már nem tudták megfékezni.
„Az első belépő a drogokhoz az a kulcs volt a nyakamban. Aztán jött a cigaretta, az alkohol, mint minden kamasz, ezeket a felnőttes dolgokat sorra ki próbáltuk. De mivel nekem voltak olyan lelki hiányaim, kérdéseim az életben, amire nem kaptam választ, nálam ez túlment a kipróbáláson, én ebben a bandában, később pedig az alkoholban, és a kábítószerekben kerestem a választ a tipikus kamaszkori identitáskérdésekre: ki vagyok, mi vagyok, mit akarok az élettől. Haza menni nem volt jó, mert apám ivott, rossz volt a hangulat. Én pedig ebben a bandában találtam meg az elfogadást, megértést, az otthonosságot.” Aztán jöttek az illegális kábítószerek. Az első a hasis volt egy szilveszteri bulin, 17 évesen már rendszeresen füvezett. „Mindig lenéztük azokat, akik nálunk rosszabb állapotban voltak. Amikor füveztünk, lenéztük azokat, akik bogyókat szedtek, meg fehér porokat szívtak fel, amikor azt csináltuk, lenéztük a heroinistákat. És ennek az egésznek a végállomása a heroin volt nálam is.”
Zénó szülei megtudták, hogy szúrja magát, vitték orvostól orvosig, kórháztól kórházig. De ő úgy érezte, senki nem tud neki segíteni. Ez hat évig tartott. És akkor már, mint mondja, volt benne egy dac is, hogy rajta ne akarjanak segíteni, akkor kellett volna segítség, amikor arra szükség volt, most már hagyják békén. Akkor már 20 éves volt. Mint minden heroinista, elkezdett lopni, bűncselekményeket elkövetni, mert pénzt meg kellett szerezni anyagra minden áron. Kétszer túladagolta magát, újraélesztették. „Egyre inkább gyűrűzött be, hogy ez nem játék, ebbe könnyen bele lehet halni, vagy bekerülni börtönbe, kikerülni az utcára.”
Az apjáék egy ponton választás elé állították: vagy elmegy egy bentlakásos rehabilitációra, vagy kirakják otthonról. „Én pedig leraktam a kulcsot és elmentem otthonról. Onnantól abszolút mélyrepülés következett, mindenféle junkie-tanyákon aludtam, drogosokkal, prostituáltakkal, teljesen lecsúsztam. De ebből hamar fel is ébredtem. Pontosan emlékszem, az Örs vezér téren voltam, éhesen, szomjasan, heroin elvonásban és azon gondolkodtam, hogy a troli vagy a metró alá ugorjak, mert teljesen kilátástalan voltam és reményvesztett. És akkor megszólalt a hangosbemondó, hogy „Örs vezér tér, végállomás.” Valahogy azt éreztem, hogy ez nem a metrónak szól, hanem nekem. Belém nyilallt, hogy nekem kell akarni kifelé jönni az egészből.”
Elkezdett segítséget kérni, eljutott egy bentlakásos rehabilitációs intézménybe. Félt tőle, mert azt gondolta, a rehab valami sötét, szörnyű elvonó. Ehhez képest élete egyik legjobb döntése volt, hogy bement, nagyon sokat tanult a tíz hónap alatt önmagáról, a kapcsolatairól és az isten dolgairól. „Az ottani vezető azt mondta, hogy három dolgot kell elvégezni. Harmóniára kell törekedni befelé önmagammal, kifelé a környezetemmel, és fölfelé a teremtőmmel.” A terápia végén ki kellet találni, hogy most mi lesz, miből fogok élni. „Nekem annyira megtetszett ez a segítő szakma, hogy azt gondoltam, ezt akarom tanulni, és ezzé akarok válni, segítő hivatású emberré. Persze az ottani szakemberek hallottak már ilyet, hogy ha valaki felépül, akkor nagyon lelkes lesz, hogy ő is ezt akarja csinálni, kicsit fékeztek is engem, de azért bíztattak, hogy ha egy év múlva is ezt akarom, akkor hajrá, csináljam.”
Először is be kellett fejeznie az érettségijét, még volt két éve, azt munka mellet megcsinálta. Összeismerkedett a párjával, össze is házasodtak. Elvégezte a szociális munkás szakot. Dolgozott egy évig a Válaszút Missziónál, aztán visszahívták a rehabra, ahol mentorként dolgozott. „Jó időszak volt, éreztem, hogy van mondanivalóm a srácoknak, én is átmentem azon, amin ők, és végül stabilizálódott az életem.” Elkezdte rendezni a kapcsolatát a szüleivel, plusz az apja alkoholizmusával is foglalkoznia kellett.
„Az első egy-két év nehéz volt, átjönni a másik oldalra. Úgy gondoltam, vannak a lezüllött, meg a normál emberek. Ma már tudom, hogy a normál emberek között is vannak, akik lelkileg lezüllöttek. Tele voltam komplexusokkal, kisebbségi érzésekkel, hogy nem vagyok egyenértékű velük.”
Képzésekre, önismerti csoportokra, pszichodrámákra járt. Szép lassan épült, ahogy mondja, a „szakmai és magánéleti személyiségem is fejlődött”, egyre magabiztosabban irányította az életét. Elvégezte a család-rendszer terápiás képzést, szerezett két - üzleti és megoldásfókuszú – coach képesítést.
Közben valamikor 2005 körül abban a misszióban, ahol dolgozott, EU-s pénzből megépítették a fiatalkorúak intézményét, ennek lett a szakmai vezetője. Idén szeptembertől már csak a magánpraxisában dolgozik, ami tizenkét éve megy a többi munkahely mellett. „Férfiak, nők, családok, párok, kamaszgyerekek járnak hozzám. És egyértelműen látszik, hogy ma a telefon és a közösségi média mellett az alkohol és a kokain a legnagyobb függőségi probléma.” Most épp egy nemzetközi méretű segítő applikáción dolgozik.
Úgy véli, hogy a mindennapi munkájához az a mély és veszélyes tapasztalat nagyon sokat tesz hozzá, amit átélt. „Érzem, hogy elsősorban azért keresnek meg az emberek, mert van saját élményem ebben. Hiteles vagyok. Szerintem ez fontos. Voltam kliens oldalon, amikor kopogtatok, hogy doktor úr ezt szeretném, és voltam az utcán, voltam dealer, nagyon sok helyzetben voltam. Több szerepet megértem. Így aztán általában ismerős, amiről a klienseim beszélnek. Minden helyzetet, szert kipróbáltam. Alapszemélyiségem egyébként a kontrollvesztő, függő személyiség, sok mindent túlzásba tudok vinni, most a munkára kell figyelnem e tekintetben.”
HVG extra pszichologia 2020/4. szám
Írta: Balla István